A legjobb történeteket mindig az élet írja
A blogomon olvasható írások anyagait és alapját nagyon sok esetben a kliensem történetei ihletik. Némelyik olyan erős történet vagy éppen csak egy mondat, ami megmarad a fejemben és tovább viszem a gondolatot vagy éppen papírra vetem.
Ma is megmaradt egy érzés bennem, hogy mennyiszer menekülünk dolgokba bele vagy éppen fordítva, el dolgok elől. Vagy miket használunk védekezésképpen, ha túl nagy a teher? Mert használunk dolgokat, amiket még gyerekként tettünk magunkévá bizonyos helyzetekben.
Mi az a történet, ami esetében ezt magunkévá tettük, hogy nehézség esetén azonnal megjelenjen a megtanult program?
Neked mi a programod vagy az a fal, amit azonnal felhúzol, ha a nehézség kicsinyke szikráját is megérzed?
Ez egy megtanult viselkedési mechanizmus, amit gyerekkorunkban láttunk, és átvettük. Mindenkinek más aktiválja ezt be, nem lehet egy sémát ráhúzni, hogy na ez az.
Ebben az esetben a kliensemnél az volt, hogy gyerekként nem volt megengedett a pihenés, haszontalan és semmirevaló nem volt az a gyerek, aki le mert feküdni vagy pihenni. Csak akkor lett megdicsérve, hogyha teljesített vagy valami eredményt ért el. Ezért megtanulta, hogy a semmiért nem jár dicséret. Hogy csak akkor lesz jó, ha csinál valamit. De akkor sem igazán érkezett meg az a dicsérő szó, hogy ha megtette. Ezért előkerül ilyenkor a túlteljesítés, a túlkompenzáció, mert ha túltolom, akkor majd egyszer talán megkapom azt a várva várt szót, törődést, figyelmet és akár szeretetett is, amire vágyom.
Megtanulta, hogy nehezen, sokat kell csinálnia és a szidás elől, ha nem teljesített úgy vagy annyit, akkor érkezik a fal, amit az ellen húzott fel, hogy szidás érkezik. Lesz benne egy túlteljesítési kényszer, hogy többet és többet kell tennem, mert akkor majd elég jó leszek.
Ezekből az emberekből lehet a munkamániás, mert sose lesz az elég, amit tesz. De már nem biztos, hogy annak a félnek teszi, akitől várja a dicsérést, hanem már maga számára sem elegendő. Olyan mélyre ment a nem vagy jó és elég, csak akkor, ha teszel érte, hogy már nem kell más ember hozzá magunk számára is kevesek vagyunk. Beszőtte, átitatta a lényünk minden molekuláját a nem vagyunk elegek, hogy ezzel szerintem a legnehezebb elengedésbe kerülni, hogy igenis pontosan elegek és jók vagyunk.
Minden bizonygatást, bizonyítást, amit másnak teszünk akár tudatosan, akár tudattalan, hogy bebizonyítsuk nekik, hogy igazuk van, hogy számunkra, az a dicséret csak akkor jár, ha túl teljesítünk ezt hajlandóak vagyunk e abbahagyni?
Amikor gyerekként megnyugtatásra lett volna szükségünk, hogyan reagáltak erre a körülöttünk lévő felnőttek? Mert ahogyan ők reagáltak az alapján tanultuk meg, hogy mit is lehet, mit nem, mi szabad nekünk, mit nem és mennyire vagyunk fontosak, és mit is kezdjünk a saját érzelmeink feldolgozásával.
Megértően fordultak felénk? Mit kezdtek azzal amikor szomorúak voltak a minket gondozók, a szüleink, a nevelőink?
Reagáltak-e elutasítóan?
Megerősítettek-e minket amikor elbizonytalanodtunk?
Komolyan vették-e az érzéseinket?
Figyeltek-e ránk?
Mondták-e nekünk, számunkra akár szavakkal vagy más módon, hogy terhet jelentünk a számukra vagy az érzéseinkkel való törődés?
Segítettek-e nekünk az érzelmeink feldolgozásában?
Ha igen, akkor milyen módon tették azt? Ha pedig nem segítettek, akkor mi volt rá a megoldásuk vagy mi az, amit mondtak nekünk, hogy mit kezdjünk vele?
Neked vannak-e olyan emlékeid a gyerekkorodból, amikor a nem vették komolyan az érzéseidet? Azzal, hogy mi baja lehet, hiszen csak gyerek. Mennyire terelték el a figyelmet a te érzéseidről? Vagy mennyire nem is foglalkoztak velük?
Te hallottad-e azokat a mondatokat, hogy:
Ne sírj ez katonadolog! Hagyd abba a sírást, mert különben… (mintha ezt csak úgy el lehetne vágni, abba lehetne hagyni) Egy nagyfiú/nagylány már nem sír! Menj a szobádba és szedd össze magad és csak akkor gyere ki ha már befejezted a sírást!
Ezek mindegyikében azt tanultad, hogy csináld egyedül, nem lehet sírni, az érzelmeid kifejezése nem szabad számodra, dolgozd fel úgy ahogyan akarod.
Nem rosszátéve őket, mert a saját feldolgozási mechanizmusukat ők is kapták valakitől. Ők is valakinek a gyermekei, akik ugyanúgy saját feldolgozással rendelkeztek. Nekünk van ennyi lehetőségünk arra, hogy változtassunk ezen az egészen. Mi generációnknak van erre igazán sok lehetősége, hogy önmunkát végezzen saját magán. Ahol felismerheti a működését, a viselkedési mechanizmusait és azokat a mintákat, amikre reagál és amikből működik.
Ilyen mechanizmusokat tudunk felismerni a Lélekmentor képzés alatt, hogy mi volt a családunkban megjelenő mintázat, amiből mindenki reagál és minek, milyen hatása van az életünkre és hogy ezeket hogyan lehet kioldani lélekszinten, és testszinten is.
Mik azok a programok, minták, amikből reakciókat hozunk létre és miképpen tudjuk ezeket abbahagyni.
A képzés egy éve alatt önismerettel, családállítással, különböző segítő és spirituális módszerekkel dolgozunk.
És természetesen nem csak tanulunk. Sokat dolgozunk saját magunkon is.
Ha már egy ideje gondolkodsz rajta, hogy szeretnél ezen a területen továbbmenni, most el tudsz indulni.
A következő évfolyamra már lehet jelentkezni.
A részleteket megtalálod a Lélekmentor képzés oldalán.
Lélekmentor képzés
Szarvas: október 4. Budapest: október 16. Tab: október 17.
Ha pedig nem tudod, hogy neked való-e, írj nekem, és megbeszéljük
