Épp egy nehezebb időszakot éltem meg 2014 közepén, annyira, hogy nem akartam élni sem, nem értékeltem az életemet, a családomat, semmit, ami akkor pont körül vett. Mindenkit elutasítottam, senkire nem volt szükségem. Most már értem, hogy nem kellett volna azt mantrázni magamnak, hogy olyan betegséget akarok, amibe belehalok. Megteremtettem magamnak a „rákot megelőző állapotot”. Ezért is van az, hogy most már nagyon megválogatom a szavaimat, mit is kérek vagy mondok. A kórházból egyenes út vezetett volna a pszichiátriára, ahol már vártak. De nem feküdtem be, mert úgy éreztem, hogy baj van, nem is kicsi, de nem ekkora!  Ekkor találtam rá egy kineziológusra, akinek azóta is hálás vagyok, hogy akkor megmentette az életemet. Másfél évig rendszeresen jártam hozzá. Folyamatosan fejlődtem és már eszembe se jutott, hogy én el akarjam dobni az életem. Ma meg egyenesen rajongok érte és ezt a rajongást szeretem átadni másnak is.