Miért vagyunk hűségesek a szenvedéshez, és hogy hagyhatjuk ezt abba?
Mennyi helyzetben vagyunk mi a szenvedés programhoz hűségesek? Mert ezt láttuk, ezt tanultuk és mivel a családi rendszerekben is szinte ez van, nem is merünk másképpen tenni, csak ugyanígy.
Ha felmenőink szenvedtek, és nekik nem volt jó, akkor nekünk sem lehet jó. Ez olyan mélyen van belénk kódolva, hogy nagyon tudatosan kell vele dolgozni, hogy ez átíródjon bennünk.
A türelem sem az erényünk, hogy várakozzunk míg átíródik, hanem azon nyomban szeretnénk. De ez nem így működik sajnos. Amit hosszú évek óta cipelünk és benne élünk, azt nem olyan könnyű sem letenni és másképp választani. Maradhatunk benne is, és szépen lassan eltelik az egész életünk úgy, hogy halogatunk, hogy majd ekkor és majd akkor megteszem. Ha a bolygóállások úgy lesznek, várunk és csak várunk, holott nekünk kellene megtenni az első lépést azzal, hogy választunk valami mást, mint eddig.
Hajlandó vagy befejezni a halogatást és végre lépni egyet előre? Mire vársz amúgy, hogy elmúljon az életed szépen lassan? Milyen kifogásokat használsz, hogy ne válassz mást?
Majd, ha ez vagy az megtörténik, ami azt jelenti, hogy sose fogsz lépéseket tenni, mert mindig lesz egy valami, ami hiányozni fog ahhoz, hogy megtedd azt, amit igazán szeretnél. Mennyire befolyásolja a döntéseidet a gyávaság, a milesz-től való félelem? A hogyan is lesz majd ez vagy az?
Minden helyzetben az a lényeg, hogy te hozd meg a döntésedet és a többi meg az Univerzum dolga. Hajlandó vagy átadni neki a hogyan-t? Hogy hogy is hozza ezt létre azt, amit te szeretnél?
Sokszor itt rontjuk el az egészet, mert annyira türelmetlenek vagyunk, hogy mennénk a dolgok elejébe, hogy tudjuk mi lesz a vége ennek az egésznek, amiben benne vagyunk. Hogy nyerni fogunk-e vagy veszíteni.
Hajlandó lennél-e akkor is választani, ha nem tudod, hogy nyersz-e vagy veszítesz? Ha nem mindig nyerni akarnál és ha a veszteség sem valójában veszteség, akkor mi más is lehetne lehetséges?
Mindent, amit eddig hallottál, tudtál, olvastál vagy valaha érzékeltél a veszteségről és azáltal megtanultad, hogy az az és félni kell tőle, rettegni kell, és jó nagy ívben elkerülni mert az rossz, ezt elengednéd-e?
Nem minden veszteség jelenti a nagyon nagy fájdalmat.
Igen, abban a pillanatban szokott okozni fájdalmat, keserűséget, és nem jó érzést. De vannak azok a veszteségek, amik előbbre visznek téged. Ami, ha nem történt volna meg, nagyon sok minden másképpen lett volna.
Vannak tanítás jellegűek, amiket azért kapsz, hogy általa tanulj valami meg. Sokszor arra akarnak rávilágítani, hogy hidd már el magadról végre, hogy mindenre képes vagy, és meg tudod csinálni. Hogy nem kell rettegni és szorongani attól, hogy egyedül. Mert általánosságban attól félünk egyedül maradunk és ettől való félelmünkben és ennek az elkerülése érdekében inkább nem megyünk semerre sem. Csak, hogy ez meg ne történjen és ne kelljen abba lennünk.
Jobb neked leélni így egy életet? Hogy félsz valami olyantól, amit valójában már nagyon régóta művelsz és régóta benne vagy.
Nézz végig az életeden mennyire vagy amúgy is egyedül benne? Vannak-e melletted akkor amikor bajban vagy és szükséged lenne valakire, aki megtart közben? Aki nyújtja a karját, hogy kapaszkodj nyugodtan bele, amikor úgy érzed. Lehetséges, hogy nincs is senki sem ott? Hogy ugyanúgy egyedül vagy, mint ahogyan eddig is. Akkor van okod tartani az egyedülléttől?
Mindent, amit elhittél vagy láttál az egyedüllétről, hogy az mit is jelent az, törölnéd-e? Megengednéd-e magadnak, hogy megjelenjen neked az, hogy milyen olyan erősséged és képességed rejlik e mögött, amit eddig nem vettél észre a tőle való félelemtől?
Nagyon sok esetben a nehézségek, ijesztő dolgok mögé rejtünk el tudatunkon kívül erősségeket.
Ezekhez az erősségekhez csak akkor tudunk hozzáférni, amikor ez a negatív érzés jelen van bennünk. Hányszor tapasztaltad, hogy egy-egy nehéz helyzetben hirtelen megszállt téged valami mérhetetlen nyugalom, hogy tudtad minden a legnagyobb rendben lesz. Vagy hány esetben álltál bele az erődbe namármost veled ezt senki nem fogja újra megcsinálni, mert az volt az az utolsó bántás, aminél azt mondtad, most lett elég.
Te is elhúztad az elég kimondásának az idejét? Addig a pontig, amíg már végképp kimerült az összes tartalékod? Amikor már eljutottál odáig teljesen mindegy merre megy a történet csak történjen már valami. Hogy mindegy már az is, hogy igen vagy nem, csak valamelyik legyen. De ekkora már az összes energiatartalékod nullán van, mert mindet felemésztetted.
Hajlandó vagy a lemerülés előtt lépni, és inkább magadért?
Mindenhol, ahol megtanultad, hogy így kell csinálni, ott abban a helyzetben az összes eltanult, lemásolt viselkedést és reagálást hajlandó lennél-e törölni és megnézni neked ezek nélkül mi az, ami működni fog?
Adni magadnak időt arra, hogy ez az egész meg tudjon változni benned, és hozzá szokjál ahhoz, hogy magadat választani nem baj és nem hiba. Mert, amit évekig csináltál azt nem minden esetben lehetséges letenni egyik napról a másikra. Átírni a programot, ahhoz kell a több idő. Hajlandó lennél-e magaddal türelmes lenni?
