Mennyi félelem vezérel minket egy kapcsolatban?
Kapcsolatainkban gyakran a félelem veszi át az irányítást, szinte mindegyik kapcsolódásunkban, nem csak a párkapcsolatra gondolok most itt éppen.
Hányszor teszünk meg olyan dolgokat, amik megtétele után mi magunk is elgondolkozunk, hogy akkor ezt most valójában minek és miért is tettem meg.
Mintha egy más valaki irányítaná a viselkedésünket. Mintha nem is mi lennénk. Holott mi vagyunk, de olyan mintha mégsem mi lennénk.
Valójában mi magunk vagyunk, de az a részünk, az az életkorunk szerint reagálunk, amiben ért minket a sérülés. Ilyen helyzetekben, amikben érzed, hogy nem esik jól, szíven üt, megbántva érzed magad és hisztizel egyet, annak a nagy a valószínűsége, hogy a sérült gyermeki részed nyilvánul meg.
Ha benne vagy a történetben, amiben éppen vagy, kérdezd meg magadtól: "Hány éves vagyok most ebben a helyzetben?"
Nem az aktuális korod szerint, hanem hogy ebben a helyzetben, amire most reagálsz az hány éves részedből adott reakciód? Ha abból reagálnál, ami a felnőtt részed, a valós életkorod, akkor is ez lenne, amit most csinálsz? Ha a felnőtt éned átgondolná a választ, akkor is ezt válaszolnád, amit most válaszoltál?
Azok is mi vagyunk, de az a részünk az, akit a sérülés vezérel. Akit a félelmei irányítanak és nem képes másképpen gondolkozni csak abból, ami a sérülése.
A legtöbb esetben az elhagyástól, bántástól, egyedülléttől, bizonytalanságtól rettegünk, és az vezérel minket. Vagyis közvetve nem általuk, hanem ezek elkerülése érdekében bármit hajlandóak vagyunk megtenni.
Én ezeket hívom a gyökérsérüléseknek.
Minden innen ered, és itt és most a saját nézőpontomat mondom el. Ezek azok, amiket én tapasztalok a klienseimmel. Szinte mindenkinek ez az, ami irányítja az életét és a választásait, hogy ezek elé megy vagy ezek elől menekül el. Inkább az utóbbi, ami a jellemző. Hogy annyira, de annyira rettegünk ezektől, hogy bármire képesek vagyunk csak, hogy nehogy ez megjelenjen a színen.
Olyan, mintha az agyunk, elménk felett valaki átvenné a hatalmat. Olyan élethű képeket, gondolatokat hoz létre, hogy elhisszük, hogy az valóság, amit mi kiagyaltunk.
Ha ebből valójában egyetlen szó sem igaz, amit itt összehordtunk, akkor lehetne valami más is?
Amennyiben nem a félelmeim és a sérülésem irányítaná a döntéseimet, a választásaimat és az elmémet, akkor lehet nem is az van, amit én most kitaláltam magamban?
Neked mennyi ilyen élethű történet pereg le a szemed előtt, mint egy mozifilm?
Hajlandó vagy-e ott feltenni egy kérdést, hogy meg tudjon jelenni a tér benned és körülötted, hogy megláss valami mást is, mint, amit elhittél, hogy az úgy van?
Ha nem minden az, amiről elhitted, hogy az, akkor lehetne másképpen is, mint ahogyan elhitted?
Minden agyi kreálmányt, kitalációt, amit szépen összeraktál a korábbi gyerekkori sérüléseidből, ha azokat elengednéd, és nem azok mögül néznéd a kapcsolatot akkor mit vehetnél észre?
Hogy mennyi olyan dolgot láthatnál meg, ha nem a “biztos ő is ezt vagy azt fogja csinálni veled” szemüveg lenne rajtad?
Hogy sokszor mekkora törődés és szeretet lapul meg mások viselkedésében vagy a reakciójában. Csak te éppen nem azt látod, mert azt látod, hogy mekkorát hibázott vagy éppen hol tudsz belekötni. Vagy, hogy hol irányítja a gondolataidat a félelmed.
Ha nem a bántást keresnéd és nem a mások által okozott traumákból, sérülésekből teremtenéd ezt a kapcsolatot, akkor milyen lehetne ez a kapcsolat?
Mi lenne, ha nem azt kutatnád, hogy a másik hol hibázott? Ha nem abból működnél, hogy te vagy a hibás és biztosan elrontottál valamit akkor milyenné alakíthatnátok ezt a kapcsolatot ti ketten?
Mit tudnátok kihozni, ha egyikőtök sem a régi sérelmeiből kapcsolódna? Ha nem abból, hogy mit okoztak mások nektek vagy éppen milyen sérülést csináltak, vagy mekkora tüskét hagytak ott a bántásukkal?
A kapcsolatok folyamatosan arról is szólnak, hogy egymás sérüléseire nyomunk rá. Alkalmazkodni kell egy bizonyos szinten a másik félhez, ami még belefér, és nem kell ahhoz lemondanunk önmagunkról, levágni bizonyos részeinket, hogy a másik velünk maradjon. Ha nem attól tartanál egyfolytában, hogy mikor hagy el a másik és talál valaki jobbat akkor ehelyett hajlandó lennél teremteni a kapcsolatot a pusztítás helyett?
Az is lehetne, hogy nem a volt kapcsolataid sérülései, és az abban szerzett, kapott traumáid lennének a következő kapcsolatod kiindulópontja. Milyen kapcsolat lenne az, amit te úgy teremthetnél ahogy korábban sohasem?
Ha nem az lenne, hogy “na már megint ez”, hanem rálátnál, te hol hibáztál és milyen működési mechanizmusaid vannak, és dolgoznál velük, abban az esetben hajlandó vagy újat teremteni?
Milyen blokkok akadályoznak meg ebben, amit a tested magába zárt, és folyamatosan onnan indítasz?
Lehetőségek, amik elérhetőek nálam ezeknek az oldására:
Családállítás a Lélekkel Suttogó Kuckóban Ami által ráláthatsz, mik azok a családi minták, amiket viszel tovább és megjelennek a kapcsolataidban. Mik azok, amiknek te csak a hordozója vagy és változtathatsz rajta. Mik azok a történetek, sorsok, amikkel össze vagy azonosulva a klánodból. Melyek azok a minták, amik generációról generációra öröklődnek és várják a feloldást.
A Bars segít azokat a nézőpontokat, hitrendszereket oldani, amik alapján létrehoztuk a kapcsolatainkat. Amikhez valójában viszonyítjuk, hogy milyennek kellene lennie egy jól működő kapcsolatnak. Hozzájárul továbbá, hogy létrehozd azt, ami neked működne és nem valaki másnak.
A testben őrzött és a testbe zárt blokkokat oldja energiaimpulzusokkal. Rengeteg olyan traumát zártunk el a testünkben és cipeljük folyamatosan magunkkal különböző fájdalmak formájában is akár. Neked volt már olyan, hogy azt érezted, hogy a mellkasod közepén mintha a lelked fájna különböző helyzetekben. Ez a kezelés az energiahullám elindításával valójában „kitolja” a testből ezeket a blokkodat. Amik így távozni tudnak és nem akasztják meg a szabad energiaáramlást.
