Hányszor nem választunk magunknak csak azért valamit, mert azt gondoljuk róla, hogy késő van hozzá?
Hány esetben mondasz le akár a szeretetről, mert vannak elvárásaid, hogy neked, hogyan kellene csinálni vagy hogyan kellene a szüleidnek szeretnie téged?
Hány esetben mondasz le akár a szeretetről, mert vannak elvárásaid, hogy neked, hogyan kellene csinálni vagy hogyan kellene a szüleidnek szeretnie téged?
Minden esetben, ahol te azt gondolod, hogy a szeretetet választani késő van, és már neked ugyan mindegy, ha eddig jó volt így ezután is megleszek nélküle. Soha sincsen késő választani azt, hogy szeressünk, vagy szeretve legyünk.
A lelkünk egész életen át képes ezért sóvárogni, még akkor is, ha ezt nem valljuk be magunknak sem. Képesek vagyunk elhitetni, hogy erre nekünk nincsen semmi szükségünk nagyon elég az, ami csurran cseppen számunkra. De ez nem igaz.
Valójában, ha őszinte lennél magadhoz, tényleg elég az neked, ami van az életedben?
Nagyon kevés olyan ember van, akinek az egyik titkos vágya nem az, hogy nagyon szeretve legyen. Hogy a program, ami a tudatalattijában fut, az ne arról szóljon, hogy csak szeressen végre valaki engem úgy, ahogyan engem kellene.
De az emberek csak úgy, és csak azt képesek adni, amit tanultak, és láttak a szüleiktől.
Hiába mondjuk azt, hogy nem akarunk olyanok lenni, mint ők. Vagy majd mi teljesen másképpen fogjuk csinálni. Teli vagyunk a szüleinkről ítéletekkel, hogy mit is rontottak el a mi nevelésünkben. Mit csináltak jól, és mit rosszul.
Csak az eszünkbe nem jut, hogy akár egyszer is a nagy ítélkezés közepette leüljünk velük őszintén arról beszélni, hogy nekik milyen volt a gyerekkoruk. Milyen volt a szüleikkel való kapcsolatuk? Ők nekik elég volt-e az, amit kaptak tőlük? Mennyi elvárásuk volt velük szemben?
Ha ezt sikerül felfedezned, és megérteni, hogy ha a te szüleid nem kaptak szeretetet senkitől, akkor hogyan is, és mit is tudnának neked valójában átadni? Amikor ők is mintát követnek, ugyanúgy, mint ahogyan te is valójában az ő dolgaikat másolod.
Hajlandó vagy-e meglátni a szüleidben azt a sérült kisfiút, kislányt, aki csakis ugyanarra vágyik, mint a tebenned élő kisgyerek? Arra, hogy szeretve legyen.
Hajlandó vagy-e megadni azt a szeretetet a szüleidnek, amit nem kaptak meg, de fenntartva az egyensúlyt, hogy te is szeretve legyél?
Fenntartva azt, hogy csak annyit, és csak úgy, amit ők képesek befogadni. Nem azt letolva a torkukon, ami te szemszögedből az. Hajlandó vagy-e látni, és nem csak nézni a szemeddel? Hajlandó vagy-e túllátni a gyermeki sérüléseiden? Hajlandó vagy-e meglátni, hogy a te szüleid is szerethetőek, és miért is ne lehetne bennük is egy vágy arra, hogy őket is szeressék?
Meglátni azt, hogy lehet akkora sérülésük, hogy azt gondolják, ez nekik nem jár, és nekik nem megy?
Hajlandó vagy-e meglátni azt is, hogy nekik erről nem könnyű beszélni, és akár szégyellik is magukat ezért?
Hajlandó vagy-e megengedni egyszer az életben, hogy nem te vagy az áldozata ennek az egésznek?
Hajlandó vagy-e meglátni, hogy a te szüleid is érző lények, és nekik is fájhatnak dolgok, és ők is hordoznak traumát a saját szüleiktől?
Megengeded-e azt egyáltalán, hogy a sértődött kislány/kisfiú helyett a felnőtt éned lássa meg azt, ami valójában történik?
Megengeded-e magadnak azt, hogy meglásd azt, hogy a sok álarc mögött, amit a hosszú évek alatt a szüleid megszoktak, hogy nekik csak ennyi jár, valójában ki rejtőzik?
Veszed-e a fáradtságot arra, hogy megnézd, mi is vagy ki is van alatta igazán?
Megkérdezed-e tőle, hogy ő mit is szeretne, igazán vagy csak fújod a magadét a sérülésed mögül, mint egy hisztis kisgyerek?
Hajlandó vagy-e leengedni a falaidat? Hajlandó vagy-e az elvárásaid mögül kilátni, és befogadni azt aképpen, ahogyan a szüleid adni tudták vagy tudják neked?
Sok olyan esetet láttam, amikor csak a szülők elvesztése után kaptak észbe, hogy talán ezt nem így kellett volna csinálni. Jó-jó nem voltak a legjobbak, nem úgy csinálták, ahogyan én azt akartam, de legalább itt voltak, és lehetett haragudni rájuk, azért amit elrontottak. De mivel nincsenek már itt akkor a harag, düh alapjai eltűntek, hát kire kell akkor, mert valakire kell, olyan nincs, hogy ne legyek dühös. Akkor kezdik el az emberek magukat hibáztatni miért is nem rendezték addig, amíg volt lehetőség, és még a szülők az élők között voltak.
Szoktam mondani addig tiszteld, és szeresd őket, amíg itt vannak, mert utána, ha nem lesznek, az nagyon, de nagyon fog fájni. Sőt, a bűntudat rosszabb lesz, hogy mit tehettél volna másképpen. Például rendezhetted volna a kapcsolatodat velük.
Meglátni azt, hogy lehet akkora sérülésük, hogy azt gondolják, ez nekik nem jár, és nekik nem megy?
Hajlandó vagy-e meglátni azt is, hogy nekik erről nem könnyű beszélni, és akár szégyellik is magukat ezért?
Semmire sincsen késő, már csak akkor, ha valaki nincsen az élők között. De amíg dobog benne, és benned a szív, szeretni, és szeretve lenni mindig érdemes.
Mindenhol, ahol eldöntötted, hogy mire nincs, vagy mire van már késő azt hajlandó lennél-e elengedni? Hajlandó lennél-e beengedni, hogy igenis te egy szerethető ember vagy, és teljes mértékben megvan ehhez a jogod, hogy megkapd. Még akkor is, ha sose kaptál ilyet, és azt sem tudod, hogyan is kell befogadni. Csak engedd meg, hogy átjárja és megmelengesse a szívedet.
Mindenütt, ahol ellenállsz a szeretetnek, ott hajlandó vagy-e leengedni a falaidat? Megengedni magadnak azt, hogy amennyire tőled telik, beengedj annyit, amennyit csak tudsz.
Még akkor is, ha fogalmad sincs hogyan is kell, de érzékeled azt, hogy melegség járja át a mellkasod. Tudj róla, hogy akkor a folyamat elkezdődött, és jó úton jársz. Minden nap gyakorold ezt, és egy idő után már csak rá gondolnod kell a jó pillanatokra, és az érzés, érzet magától elő fog jönni, társul a képzelet mellé.
Mindenhol, ahol eldöntötted te nem vagy jó semmire sem, ezt hajlandó lennél-e elengedni?
