Miért szinte lehetetlen túllépni a veszteségen, akár több év elteltével
Nagyon sokszor találkozok azzal a családállítások során, hogy nem tudnak továbblépni klienseim a hozzátartozó elvesztése okozta gyászból. Itt nem a félévesről beszélek és nem is az 1-2 éves gyászról, hanem arról, amikor már eltelt nagyon sok idő.
Sok esetben nem tudunk túllépni a veszteségen. Ami teljesen érthető, mert senki nem szeret elveszíteni valakit is az életéből. De sokszor tapasztalom azt, hogy van ott még valami azon túl, hogy fáj valakinek az elvesztése aki fontos volt nekünk. Ilyen esetben található alatta egy másik olyan gyász, ami nem lett feldolgozva.
A mostani csak egy újabb olyan seb lett, ami feltépte az eredetit. Az egymásra halmozott gyászok előbb-utóbb figyelmet követelnek maguknak.
Az állításokban ez sokszor már a beszélgetések során kiderül, és összeáll a kép a fejemben intuitívan, amikor mesélnek egy halálesetről, hogy mi is van ott eredetileg.
Amire az adott egyén nem is gondol, hogy ez állhat a háttérben, mert nincs rálátása. Azért nincs, mert ő az érintett ebben az egészben. Ami teljesen normális, ha érintettek vagyunk valamiben nem látunk tisztán. Mert a félelem, a fájdalom, a szenvedés elviszi a gondolatainkat. Arra terelnek, amit valójában nem szeretnénk, amitől félünk és tartunk. Mert a gondolatainknak adjuk a teremtő energiát.
Nem könnyű nem arra gondolni, ami fáj nekünk és amitől tartunk valójában. Mert az agyunk nagyon nagy százalékát eltelítik ezek a kitalációk és érzések.
Nem is lehet ezeket megállítani. Minél jobban ellenállsz neki, és akarod, hogy ne legyen, az annál jobban ott lesz, és uralja az elmédet. Ehelyett inkább engedd meg, hogy átmenjen az agyadon mindenféle ellenállás és akarás nélkül és mikor már átmentél az egészen akkor tegyél fel egy olyan kérdést, ami a teret nyitja meg neked.
Néha elég az is, ha nem az van és nem az lesz, amit én itt kigondoltam, akkor hogyan másképpen is történhetne az egész? Milyen más végkifejlete lehet, ha nem az jön létre, amitől én tartok?
Segítek azzal az elhunytnak, hogyha beleragadok az elvesztésének a fájdalmába évekre? Közben pedig van kiskorú gyermekem is.
A gyász megközelítése minden esetben figyelmet igényel, és azt is, hogy lássuk az adott embert, hogy mennyit bír el és mennyit tud elengedni és oldani. Sokszor van az persze én el akarom és el kell engednem, de az elengedés, oldás közben olyan pszichoszomatikus tünetek, mint például levegőtlenség vagy akár remegés jelentkezhet. Mert vannak olyan tudattalan kötések, eskük, amiket megtettünk annak, akit elveszítettünk. Mintha lélek szinten nem engednék meg azt, hogy elengedjük őket.
Ami még nagyon sokszor megjelenik, hogy az adott egyének félnek elengedni vagy oldani a dolgokat, mert valahogy összerakták ezt a fejükben, hogy ezzel az adott elveszített személyt fogják örökre elengedni.
Valójában soha nem a személyt vagy az emlékét oldjuk annak, aki elment, hanem azt a korlátozást, érzést, érzetet, ami nem engedi meg, hogy a jelen pillanatban jelen legyünk.
A nehéz érzést, ami fogva tart, a bűntudatot, ami nem engedi meg azt, hogy jól legyünk és azokat a gondolatokat, amik befolyásolnak minket az élethez való hozzáállásunkban.
Egy gyászfeldolgozás nem egyik pillanatról történik a másikra, hanem ez egy folyamat, amin át kell mennünk és megélni minden részét.
