Elengedted? Vagy mégsem?
Hányszor van az, hogy elengedünk dolgokat, érzéseket, érzelmeket, tüneteket, betegségeket... és miután megszűntek, keressük őket.
Keressük a gyanús tüneteket, hogy ez biztosan nem lehet igaz, hogy ami napokig, hetekig, hónapokig, évek óta kínoz minket, nem létezhet, hogy megszűnt.
Ezzel a gyanakvással megteremtve annak a lehetőségét, kinyitva a kaput arra, hogy akármikor visszatérjen az, amit elengedtünk. Mert a figyelmünket ráhelyezzük.
Jelentőséget adunk neki, hogy jelen lehessen az életünkben.
Ahelyett, hogy elkezdenénk élvezni a pillanatot, a napokat, hogy nem szomorítja tovább az életünket az, ami eddig megkeserítette. Rányomta a bélyegét a hétköznapjainkra, az életünk szabad élésére. Bezárva egy olyan börtönbe, ahonnan nincs kiút. Valójában mi zárjuk be magunkat ide, és a börtön kulcsa is nálunk van.
Gyanakodva éljük a napokat, hogy hol lesz az a pillanat, amikor az ismerős érzet, érzés, tünet megjelenik.
Először csak kicsit, és aztán egyre erősödik, majd elborítja az egész testünket. Majd átveszi a tudatunk felett az irányítást.
Hol, és hány évesen tanultad ezt meg? Mire használod, mit szeretnél ezzel elfedni? Mi az, amire nem vagy hajlandó figyelni?
Mert minden tünet valamire felhívja a figyelmet. Minden tünetet, betegséget megelőz egy konfliktus, ami akkora hatással van rád, hogy a testednek valamilyen formában le kell reagálnia az egész konfliktust. Attól függ, hogy mekkora hatással, és milyen érzelmi intenzitással ért téged.
Annyira gyanakvók vagyunk, hogy minden sarkon lessük, hogy hol bukkanhat fel az ismerős érzet. Ezáltal belekerülve egy ördögi körbe, amiből nem minden esetben a legkönnyebb kikecmeregni.
Keressük a rossz érzetet, mert az nem létezik, hogy nekünk lehetséges, hogy jó legyen. Nem létezik, hogy, ami nagyon hosszú ideje megkeseríti az életünket, a hétköznapjainkat az egyik pillanatról a másikra el tudjon tűnni. Mennyi elvárás van e mögött? Mennyi esélye lesz így bárminek is kikerülni az életedből?
Legyen már vége, de amikor vége van, keressük a hiányzó dolgot.
Nagyon furcsán vagyunk összerakva mi emberek. Iszonyatos erővel, elvárással, akarással akarunk valamit, főleg az esetek többségében azt, hogy szeressenek, vagy legyünk egy pillanat erejéig fontosak, de közben, amikor meg megkapjuk, menekülünk előle, mert félünk, mint a tűztől.
Hát bármi legyen a talpán, aki ezt megérti. Mert néha ezt lehetetlenség megérteni, miből, hogyan, és főleg miképpen működünk mi emberek. Azt akarjuk, ami nincs, vagy hiányzik, ami meg megvan, az nem kell. Ha megkapjuk, akkor már nem jó számunkra, de ha eltűnik nyavajgunk, miért is nincs ott.
Ha valaki megérti egyszer végre a saját működését, hogyan is van valójában összerakva. Felismeri, hogy mi az, amivel reagál egy-egy traumára, stresszhelyzetre, pánikra, vagy félelemre.
Attól kezdve tudja irányítani, hogy mennyi ideig is tartson egy-egy ilyen alkalom, amikor a hatás éri, és reakcióba megy vele.
Mert az automatikus, amit mindig is írok, hogy az a test, tudat, elme, agy olyan reakciója, amivel védekezik a traumára, stresszre. Ez lehet sírás, nevetés, remegés. Kinek éppen milyen állapotban, és szinten van a tudatossága. De egyik sem rossz vagy jó, minden csak egy reakció. Senki sem több vagy kevesebb attól, hogy miképpen küzd meg a teste, tudata az őt ért helyzettel.
Ezt a működési mechanizmust nem szabad, és nem is kell megállítani. Ne menj vele ellenállásba, ne húzd fel a falaidat, a „jaj, már megint ez van”. Hanem ehelyett tudatosítsad magadban, hogy min is mész keresztül.
Oldás
„Oké testem, tudatom, ez az automatikus reakciónk, amit most nem fogok megállítani, mert az ellenállásom az, ami az egészet fent tudja tartani az életemben. Az ellenállásom, és az akarásom, hogy ne legyen ott, ne menjek rajta keresztül az, ami ezt az egész helyzetet nem engedi, hogy könnyedén megváltozzon.
Ezek azok, amik a változás ellen a falaimat fent tartják. Ezek a falak olyanok, mint a félelem, az akarás, pánik, szorongás, aggódás…, ami benne tartanak egy olyan valóságban, amiben nem érzem jól magam, ami már nem komfortos nekem. Hajlandó vagyok ezeknek a falaknak búcsút inteni, és megkérni őket, hogy amennyire tőlem telik, és tudom, menjenek le, és maradjanak is lent.
Megengedem, hogy ezen az egész tüneten, ami most reakcióként megjelent bennem, csak egyszerűen átmenjek rajta könnyen, könnyedén, ezzel megengedve azt, hogy ne ragadjak bele napokra, hetekre, évekre.
Ha végigmentem rajta, hajlandó vagyok utána olyan kérdéseket feltenni, amik ezt az egészet meg tudják változtatni, és olyan teret nyitnak, ahol a helyzet fel tud oldódni.
Mert meg tudom csinálni, képes vagyok rá.
Mit kezdhetek ezzel itt és most, miután az automatikus reakcióm kifutott, és nincsen már rám visszahúzó hatással?
Mi ez valójában?
Mit kell kezdenem vele?
Mit taníthat nekem, ha nem negatívan látom azt, ami történik?
Kell-e egyáltalán kezdenem vele valamit is?”
ELENGEDÉS
10 hetes online tanfolyam, amely a felszabadultabb, könnyedebb kapcsolódásokhoz vezet önmagaddal és másokkal.
Eszközök a múlt terheinek elengedéséhez és a jelen alakításához. Válaszd önmagad, ahogy csak te tudod. Csatlakozz hozzánk ezen a felszabadító úton, alakíts magadnak egy könnyebb, boldogabb jövőt.
