Így éld túl, ha megszólnak, megítélnek
Ismered az érzést, amikor megszólnak, beszólnak, megítélnek? Hogy mit tehetsz amikor ilyen helyzetbe kerülsz? Próbáld ki, hogy felteszed magadnak ezeket a kérdéseket
Kérdések
Ebből most valójában mi az, ami rólam szól?
Nekem itt mivel van dolgom?
Mit hoz ez elő belőlem?
Mit mozdít meg bennem?
Az ő viselkedése, energiája, szavai valójában kinek vagy minek az energiáját idézi fel bennem?
Ki vagy mi az, amire ez a helyzet, energia hasonlít?
Ha már voltam hasonlóban, akkor lehetséges, hogy ez most megint azért történik, hogy végre valami mást válasszak?
Miért és minek tettem azt magamról szólóvá, amihez valójában semmi közöm sincsen?
Ha az adott személy csak önmagát mutatta be nekem a rám mondott ítéleteivel, akkor hajlandó vagyok-e ezt meglátni, hogy az ő szavai valójában nem rólam szólnak?
Mit ad meg nekem az, hogy minden ítéletet magamra fordítok?
Mikor tanultam meg ezt, hol tettem magamévá azt, hogy rossz vagyok, vagy mindenért én vagyok a hibás?
Ami kérdést én még nagyon szeretek használni és nem azért, hogy tudjam rá a megfelelő, helyes vagy jó választ, hanem azért, mert abból a beszűkült állapotból tud egy olyan térbe emelni, tenni, vagy csak beletágulni, amiben észreveszem vagy éppen meglátok egy másik nézőpontot, rálátást, lehetőséget, amit eddig a szűkségben nem vettem észre.
+1
„Ha ez az egész nem úgy végződik, ahogyan én kitaláltam magamnak akkor mi más is jöhetne létre? Ha nem ferdíteném el azt, ami valójában nem az amit hazudtam, akkor mi jöhetne létre? Ha ez nem az, amiről én eldöntöttem, hogy valójában ez az, akkor mi más lehet?”
Mert sokszor van az, hogy valamit nagyon, de nagyon szeretnénk, de eldöntöttük, hogy azt nem kaphatjuk meg, de vágyunk rá, de nem lehet a miénk így már kész is van a nem. De ki döntötte el az elején, hogy az egy nem? Meg, hogy az csak abban a formában lehetséges?
Hát én…, ki más?
Megengedném-e magamnak, hogy valami más jöhessen létre?
Elengedném-e az összes előre eldöntött végkifejletet, az összes valóságot, amiben a nem jó vég lett, és hajlandó vagyok-e elengedni, hogy ez az, amiről én eldöntöttem, hogy az?
Átengedném-e az Univerzumnak a hogyant, és nekem ebben az egészben csak az legyen a dolgom, hogy válasszak. A többi meg nem az én feladatom. De itt jön be a türelem kérdése, mert ha akarunk valamit, azt azonnal akarjuk. Vannak, amik képesek azonnal létrejönni, de van olyan, aminek időre van szüksége. Hajlandó vagy-e türelmes lenni magaddal és az Univerzummal? Hajlandó vagy-e nem feladni a létrejötte előtt egy centivel?
Továbbmenni még akkor is, ha az lenne a legkönnyebb választás, hogy kiszállj?
Mert van olyan részünk, ha valami nem azonnal jön létre, elkönyveljük, hogy valamit elrontottunk, rosszul csináltunk és hibásak vagyunk. Közben meg semmi más nem történik a háttérben csak az, hogy teremtődik. De vannak olyanok, mikor az adott dologban, tegyük fel több résztvevő van, és a létrejöttéhez több összetevőt kell megmozdítani, és ehhez idő kell. Képes vagy nem feladni mielőtt kiszállnál, és csak egyetlen egy lépést tovább lépni a cél felé?
Hol tanultad meg ezt, hogy add fel a cél előtt, mert nem fog sikerülni?
Hajlandó vagy-e magadban bízni, hogy te tudsz valamit, amit más nem, és ezért nem adod fel? Te érzékelsz valamit, amit más nem, és akkor is tovább menni, amikor más kiszállna?
Bízz magadban, hogy te tudod azt, amit más nem tud. Még akkor sem, ha ezt szavakban nem tudod elmondani, de érzel valamit.
De van, hogy elhisszük és belekerülünk egy kollektív valóságba, ami nem a miénk és elkezdjük azt művelni és élni. A mártír, áldozat szerepbe és a “nekem semmi sem sikerült”-be.
Mert csak abba vagyunk néha beleragadva, hogy abban a helyzetben, azzal az emberrel milyen aktuális bajom van, vagy éppen megint mit csinált.
Ami esetében könnyebb áthárítani arra az adott helyzetre, emberre a felelősséget, hogy ő tette, vagy az tette velem. Mert valljuk be, könnyebb nem magunkra nézni, mint elismerni azt, hogy ebbe a végkifejletbe én is tettem bele. Valamit én is tettem, mondtam, csináltam, hogy ez lett. De nem, mi azért szeretjük nagyon azt a mondatot, hogy a másik felelős azért, hogy én ma éppen hisztis, sértődött vagy akármilyen is vagyok.
Nem könnyű beismerni azt, hogy bocsi hibáztam, nem kellett volna azt úgy mondanom vagy csinálnom. De van az, amikor már annyira benne vagyunk a hisztiben, hogy tudjuk nem kellene, de nem tudjuk abbahagyni.
Hajlandó vagy-e vállalni a tetteid következményét, a mondataid súlyát és felelősséget vállalni a választásaid miatt?
Hajlandó vagy-e minden helyzetben önmagadat választani?
Az őszinte kommunikáció, az manapság a tapasztalataim alapján hiányzik. Teszünk fel a másik félnek kérdést, de valójában nagyon sokszor meg sem várjuk mit mond vagy tesz a másik, hanem elkezdjük a mi monológunkat. Vagy, ha meg is várjuk a választ, sokszor van az, hogy hiába érezzük, hogy valami nem stimmel a válaszban, de azt már nem kezdjük el forszírozni, hogy mi az. Elfogadjuk, hogy jól van, az érzésünk ellenére is.
Hajlandó vagy-e minden helyzetben önmagadat, a te valóságodat és azt választani, ami neked működik? Még akkor is, ha ezen az úton egyedül mész, és csak te támogatod magadat?
Fogalmad sincs, miért érzed, hogy elrontottál valamit, hogy minden a te hibád? Engedd el a felesleges bűntudatot – töltsd le ajándékba a Lélekkel Suttogó hanganyagot.
